Egy szobor halála
„Kicsi Dei, Dei, Deike” – mondtad, szívedben istennok közé emelve.
„Kicsi Dei, Dei, Deike” – visszhangoztam magamban, egyetlen szót találva csak a viszonzásra: „Shándor”.
Nem, nem neveztelek Miskinnek, mert már nem emlékeztem rá pontosan, kit is hívtak így – hiába, hogy a darabot kétszer is láttam -, se Rogozsinnak, se Fehérlófiának. Pedig te így hívtad Magad.
Verseltél. Gyakran eszedbe jutott kedvenc költodnek, József Attilának, egy-egy feljajduló sora, ami helyettesíti amúgy se gyarló szavaidat, s bár néha egy-egy régi foszlány az én szívembol is elokerült, megláttam ebben a tükörben akkori magam: hogy a szépség nagy része belolem odavan.
A szépségé, ami régi versekben, igaz könyvek oldalain köszön ránk vissza, mert helyébe lépett már régóta valami más: kíméletlen világunkban a helytállás, megkapaszkodás, harc. Gyakorlati tudásnak neveztem - emlékszel?
Valószínuleg ilyennek is láttál, ha nem is mondtad: félmuveltnek, elgazosodottnak. De emellett mégis szépnek, fogékonynak.
Aztán elhangzott egy visszavonhatatlan mondat, amellyel puszta félelembol megcsúfoltam mindent, amit addig Rólad gondoltam, majd – ennek ellenére – kíváncsi mohóságom miatt legördült egy lavina: a ki nem érdemelt és be nem érlelt csókok, ölelések halma.
S ez volt romlásomnak megfordíthatatlan sora.
Szíved istennojének szobra lezuhant, és darabokra tört...
(Füzesabony, 1999. február 27.)
